Szabó Magda: Abigél

Szintén B listáról emeltem át (Tolsztoj Feltámadása helyett). Nem is tudom, miért vártam eddig az elolvasásával. A cím alapján valamiért mindig a Pöttyös könyvek történetei jutottak eszembe, és azokhoz valahogy nem volt kedvem. De várakozáson felül teljesített a történet. Szabó Magda pedig hozta a szintet. 

Ginát nem mindig szerettem, és el nem tudom képzelni, hogy én egy ilyen intézetben éljek - ez lehet abból fakad, hogy nehezen viselem, ha rám kényszerítenek valamit. És bár nem voltam teljesen kibékülve vele, tagadhatatlan, hogy Gina karaktere sokat fejlődik.

Königet megszerettem, lehet pont azért, mert olyan kis szerencsétlennek tüntették fel sokáig (nem nevetni!), utána meg még inkább a szívembe lopta magát.

Összességében magával ragadott a történet, és elgondolkodtatott, hogy néha milyen kis apróságoknak tulajdonítunk hatalmas jelentőséget, amik később a bajban értelmüket vesztik. Ha szerencsénk van, még időben észleljük és korrigáljuk a hibát. Eddig minden Szabó Magda adott valamit útravalóul, valami töprengeni- és megjegyeznivalót. Most sem történt másként. :)

Kedvenc részek:

"Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek csak később kaptak értelmet Gina emlékeiben, az a sok elnémuló, rájuk meredő katona – a kislány csak később fogta fel, hogy azok, akik az országhatáron túlra utaztak, mind a saját gyerekeikre vagy családjukra gondoltak, mikor a matulások felbukkantak előttük, a maguk tenyérnyi földjére, kertjére, a természet nagy rendjére, amely meghozza ősszel a termést, s amely törvényeinek ősidők óta engedelmeskedik az ember, most is azt tenné, ha éppen nem ölni vagy meghalni vinné a vonat."

"[…] s mikor végre elaludtak, ő ébren feküdt még sokáig, és azon tűnődött, milyen furcsán és váratlanul következnek be az ember életében a legjelentősebb események. Nem úgy, nem is akkor, ahogy és amikor várja az ember, másképpen, más előzmények után, valahogy logikátlanul. Egyszer csak ott van valaki a karzaton, az ember ránéz, az meg vissza rá, és attól megváltozik az élet egészen."

"Árkod nem hasonlított sem a fővároshoz, se más, külföldi városokhoz, ahol valaha járt: később, sokkal később már tudta, hogy Árkod voltaképpen nem hasonlított semmi máshoz önmagán kívül, kerek egész volt, fehér-fekete, külön világ."

"Most jött rá, mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászó csapatnak, az osztályt láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, várni, és segíteni annak a másiknak, aki éppen bajban van, aki rászorul."

"Az álom ilyen olykor, ilyen gyilkos, ilyen reménytelen, ilyen riasztó, hogy nyöszörögni kell tőle és sikoltani, míg fel nem rázzák az embert."

"Ha nem látnál többé – a hangja meg sem bicsaklott, mint aki nagyon sokszor végiggondolta már azt, amit mond –, akkor tudni fogod, hogy szerettelek, és tudni fogod, hogy azért haltam meg, mert ki akartam szabadítani az országot egy olyan háborúból, aminek nem lesznek hősi halottai, csak áldozatai."

"Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság."

"A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna az otthonában."

"– Ne szólj – ingatta a fejét Horn Mici –, nem kell mindig mindent megfogalmazni."

"– Próbáld meg újra. Nincs harag, ami örökké tartana."

"Istent csak nem zargathatod mindenért."

"Volt abban valami kétségbeejtő, hogy nem képes megszegni a szavát még akkor sem, mikor mire kezet adott, érthetetlen, embertelen és elfogadhatatlan."

"A csüggedés és a kétségbeesés a hit csődje!"

"Egyszer a könnyek is elapadnak, és az erő is visszatér."

"Mindig a részletek a legizgalmasabbak egy nagy irodalmi műben- tanította Kőnig magyar órán-, kérem sose feledjék el figyelemmel kísérni a részleteket."

"Az én nagybátyám, ha bűnön kapja rajta magát, még saját magát is kicsapja."