Huhh, ez is nehéz szülés volt. Ez volt az első könyvem Rushdie-tól, pedig sacc per kábé hetedik osztályos korom óta szemezek vele. Azt hiszem nem véletlenül halogattam idáig, valamiféle isteni sugallat hatására.
Kezdjük azzal, hogy a könyv első és utolsó 30 oldala lapokra esett szét - ám ez nem az író vétke, ellenben köszönjük Ulpius...!
Visszatérve a cselekményre, röpke 390 oldal alatt megismerhetünk egy több generációs iszlám családot, vagyis több családot, párhuzamosan. Ami nem is gond, olvastam már több könyvet is a témában, érdekel is az iszlám kultúra, minden szépségével-borzalmával, és az európai szemnek felfoghatatlanságával együtt.
Ám elképesztően idegesített a narrátor elbeszélői stílusa, borzasztó kusza és körülményes volt. Milliószor kihangsúlyozta, hogy ez egy mese, közben össze-vissza dobálózott politikai eseményekkel, nevekkel, helyekkel. És ettől - számomra - néha borzasztóan lelassult a cselekmény.
Ellenben tetszettek a karakterek, azok személyes történetei, tragédiái, ahogy próbáltak elevickélni a társadalom és a kultúra által rájuk szabott kis medencében. Lehet, hogy ha az író csak rájuk koncentrált volna, nem éreztem volna a vontatottságot és nem sóhajtottam volna fel magamban, hogy "Ez meg hogy a búbánatba jön ide...?".
Lehet, hogy később próbálkozok még Rushdie-jal, de azt hiszem rá kell pihennem. Bár legalább már tudom, kábé mire számíthatok.
Kedvenc részek:
"Halott szerelmek elég gyakran támadnak föl ellenkező érzelmi töltéssel…"
"Egyetlen cselekedet sem vezethető vissza egyetlen okra."
"…arra még egy önszuggerálót sem lehet rávenni, maga sem tudja rávenni magát, hogy azt tegye, amihez semmi hajlandósága."
"Ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik."
"Minden kivándorló maga mögött hagyja a múltját, noha vannak, akik dacolnak a lehetetlennel, és batyuba meg dobozokba csomagolják – ám az úton valami óhatatlanul elszivárog a drága emlékek és fényképek lényegéből, s végül maga a tulajdonos sem ismer többé rájuk, mert minden kivándorlónak végzete, hogy megfosztassék történelmétől, s mezítelenül álljon a megvető tekintetű idegenek előtt, akiken látnia kell a drága kelmét, a folyamatosság brokátját és az odatartozás szemöldökét."
"Szégyentelenség, szégyen: az erőszak két gyökere."
"De a szégyen is csak olyan, mint minden egyéb: ha elég sokáig élünk együtt vele, része lesz a bútorzatnak."
"A házasfelek közötti probléma olyan, mint a lapos tetőn meggyűlő monszuneső. Az ember észre sem veszi, ám a víz csak gyűlik, s egyre súlyosabb lesz, míg egy nap nagy robajjal az ember fejére nem szakad a tető."
"Mert végtére mi is az orvos?… Legitimizált voyeur, ha úgy vesszük idegen, akinek megengedjük, hogy ujját, sőt kezét olyan helyekre dugja, amiket mások a kisujjukkal sem illethetnek; aki megbámulhatja azon testtájainkat, amelyeket mások elől kínos gonddal rejtegetünk; ágyak-mellett-ülő karakter, kívülálló, aki betekinthet legintimebb pillanatainkba (születéshalálsatöbbi), névtelen mellékszereplő, aki paradox módon mégis központi figurává válik, különösen a válságos pillanatokban…"
"A pletyka olyan mint a víz. Addig keresgéli a felületek gyönge pontját, míg rá nem jön, hogy merre tud továbbhatolni; így aztán csak idő kérdése…"
"A gyökér – azt gondolom néha – egyfajta konzervatív mítosz, amit arra a célra találtak ki, hogy helyünkön maradjunk."
Volt egyetemen egy "Különböző kultúrák meséi" szabadon választhatónk, szerintem az neked is tetszene, ott mi csoporttársammal pont az Ezeregyéjszaka meséinek egyikét választottuk előadásra, és ugye ehhez kapcsolódóan az iszlám kultúrát is be kellett mutatnunk. Akkor tudtam meg én is sok mindent róla, tök jó feladat volt. Kár, hogy nem minden csoport vette komolyan a feladatot (hozzáteszem, a miénk se igazán, de legalább én igen), tényleg csomó érdekességet lehetett megtudni ezen az órán a különböző kultúrákról.
VálaszTörlés