Nehezen sikerült hozzájutni a könyvhöz. A Tudásközpont szabadpolcán nem volt. Majd a katalógusban kutatva azt láttam, hogy a város összes többi könyvtárában megtalálható, de itt nem, mert vagy a kötészeten volt, vagy kikölcsönözve... Végül találtam egy raktári példányt. \o/
Egyébként ő nem listás könyv, de annyira magával ragadott, hogy úgy éreztem, írni kell róla.
A történet a II. világháború kirobbanása előtti időszakban játszódik, Párizsban. A főszereplő egy Ravic nevű német menekült, nem mellékesen orvos. Az elején nem tudtam mit kezdeni a karakterrel. Túl cinikus volt, túl magának való. Se múltja, se jelene, se jövője érzésem volt vele kapcsolatban. Feltűnt Joan, aki főhősünk mentett meg az öngyilkosságtól, így egyfajta felelősséget vállalva érte a továbbiakban. Egészen a könyv közepéig szerettem a karakterét. Onnantól egyértelművé vált számomra, hogy kapcsolatfüggő, manipulatív és számító. Ezután már nem kedveltem annyira.
Nos, kicsit Ravicról. Mivel menekült, ezért csak feketén dolgozhatott, annak ellenére, hogy nagyon jó szakember. De se papírja, se valódi neve... Az élete belefér egy bőröndbe. Nem hiszem, hogy bárki át akarná éni azt, amin ő keresztül ment, de szép lassan kibogozódtak a szálak, és érthetővé vált, miért cinikus és magának való. Sokszor dühös lettem azok miatt az igazságtalanságok miatt, amik felmerültek a történet folyamán. Az első gondolatom az volt, hogy hülye egy időszak. Aztán rájöttem, hogy valójában semmi sem változott az elmúlt hetven évben.
Sok olyan "Miért?" kérdés merült fel, amire nincs igazi válasz, vagy csak nagyon szubjektív... Szerelem, élet, halál, barátság, emberség, bosszú.
Nem egy hepiendes történet, nincsenek vattacukrok és rózsaszín pónik, csak pillanatnyi örömök és átmeneti boldogság, mégis úgy gondolom, hogy érdemes elolvasni. Sőt! Sok etikai kérdés és megoldás volt, amivel vagy egyetértettem, vagy nem. Ravic orvos, az a hivatása, hogy életeket mentsen. Na de milyen ár az, amit megfizetnénk egy idegen életéért? És fizetnénk-e azért, akit gyűlölünk...? Azt hiszem Ravic minden cselekedetével és gondolatával (vagy azok ellenére) a kedvenc karaktereim egyik lett. :)
A végén a sírás fojtogatott. Gyengébb idegzetűek így készüljenek. :D
És még nem volt a kezemben könyv, amiben ennyit ittak és cigarettáztak volna. Minden oldalon megittak legalább egy pohár valamit... Komolyan erős késztetést éreztem én is... :"D
Kedvenc részek:
"Ezeké a világ, ezeké a fatuskó-embereké, akik nem szeretnek senkit, akiket nem szeret senki. Olyan közömbösek, hogy a sors nem törődik velük, és élni hagyja őket, tompán, de háborítatlanul."
"– Nehéz időkben Isten mindig divatos. Még ateistákat is láttam itt imádkozni! – felelte az asszony, és erélyes mozdulattal helyreigazította bal keblét. – Maga nem imádkozott, amikor már úgy érezte, hogy a víz már az álláig ér?
– Dehogynem. Csakhogy én nem vagyok ateista. Én csak szabódó hívő vagyok."
"– Látod – mondta Ravic –, ez az ember, nem tud semmit. Nem veszi észre a láthatatlan angyalszárnyakat, melyek körülölelnek bennünket. Nem is sejti, hogy megváltoztunk. Ez a borzasztó a világban: átváltozhatsz ördöggé vagy angyallá, bűnössé, futóbolonddá, de senki sem veszi észre. Ám ha egy gomb hiányzik a ruhádról, megbámul mindenki."
"Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy te csak játszol velem és kicsúfolsz."
"Tudomásom szerint csak a régi görögök ismerték az ital és az életöröm istenét, Bakhoszt, Dionüszoszt. Cserébe nekünk van Freudunk, kisebbrendűségi komplexusunk és pszichoanalízisünk. A szerelemben visszariadunk a nagy szavaktól, de nem undorodunk a nagy szavaktól a politikában. Szánalmas nemzedék!"
A történet a II. világháború kirobbanása előtti időszakban játszódik, Párizsban. A főszereplő egy Ravic nevű német menekült, nem mellékesen orvos. Az elején nem tudtam mit kezdeni a karakterrel. Túl cinikus volt, túl magának való. Se múltja, se jelene, se jövője érzésem volt vele kapcsolatban. Feltűnt Joan, aki főhősünk mentett meg az öngyilkosságtól, így egyfajta felelősséget vállalva érte a továbbiakban. Egészen a könyv közepéig szerettem a karakterét. Onnantól egyértelművé vált számomra, hogy kapcsolatfüggő, manipulatív és számító. Ezután már nem kedveltem annyira.
Nos, kicsit Ravicról. Mivel menekült, ezért csak feketén dolgozhatott, annak ellenére, hogy nagyon jó szakember. De se papírja, se valódi neve... Az élete belefér egy bőröndbe. Nem hiszem, hogy bárki át akarná éni azt, amin ő keresztül ment, de szép lassan kibogozódtak a szálak, és érthetővé vált, miért cinikus és magának való. Sokszor dühös lettem azok miatt az igazságtalanságok miatt, amik felmerültek a történet folyamán. Az első gondolatom az volt, hogy hülye egy időszak. Aztán rájöttem, hogy valójában semmi sem változott az elmúlt hetven évben.
Sok olyan "Miért?" kérdés merült fel, amire nincs igazi válasz, vagy csak nagyon szubjektív... Szerelem, élet, halál, barátság, emberség, bosszú.
Nem egy hepiendes történet, nincsenek vattacukrok és rózsaszín pónik, csak pillanatnyi örömök és átmeneti boldogság, mégis úgy gondolom, hogy érdemes elolvasni. Sőt! Sok etikai kérdés és megoldás volt, amivel vagy egyetértettem, vagy nem. Ravic orvos, az a hivatása, hogy életeket mentsen. Na de milyen ár az, amit megfizetnénk egy idegen életéért? És fizetnénk-e azért, akit gyűlölünk...? Azt hiszem Ravic minden cselekedetével és gondolatával (vagy azok ellenére) a kedvenc karaktereim egyik lett. :)
A végén a sírás fojtogatott. Gyengébb idegzetűek így készüljenek. :D
És még nem volt a kezemben könyv, amiben ennyit ittak és cigarettáztak volna. Minden oldalon megittak legalább egy pohár valamit... Komolyan erős késztetést éreztem én is... :"D
Kedvenc részek:
"Ezeké a világ, ezeké a fatuskó-embereké, akik nem szeretnek senkit, akiket nem szeret senki. Olyan közömbösek, hogy a sors nem törődik velük, és élni hagyja őket, tompán, de háborítatlanul."
"– Nehéz időkben Isten mindig divatos. Még ateistákat is láttam itt imádkozni! – felelte az asszony, és erélyes mozdulattal helyreigazította bal keblét. – Maga nem imádkozott, amikor már úgy érezte, hogy a víz már az álláig ér?
– Dehogynem. Csakhogy én nem vagyok ateista. Én csak szabódó hívő vagyok."
"– Látod – mondta Ravic –, ez az ember, nem tud semmit. Nem veszi észre a láthatatlan angyalszárnyakat, melyek körülölelnek bennünket. Nem is sejti, hogy megváltoztunk. Ez a borzasztó a világban: átváltozhatsz ördöggé vagy angyallá, bűnössé, futóbolonddá, de senki sem veszi észre. Ám ha egy gomb hiányzik a ruhádról, megbámul mindenki."
"Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy te csak játszol velem és kicsúfolsz."
"Tudomásom szerint csak a régi görögök ismerték az ital és az életöröm istenét, Bakhoszt, Dionüszoszt. Cserébe nekünk van Freudunk, kisebbrendűségi komplexusunk és pszichoanalízisünk. A szerelemben visszariadunk a nagy szavaktól, de nem undorodunk a nagy szavaktól a politikában. Szánalmas nemzedék!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése