Hát nem is tudom, hol kezdjem... Coelhót a Tizenegy perc óta szeretem. Minden könyvével valami újat mutat a világból, az emberekből, az életből és minden könyve alakít valamit a világnézetemen.
A könyv címe akár ellentmondásos is lehetne. Hiszen a győzteseket ünneplik, szeretik, bálványozzák, tisztelik. Mindenki győztes szeretne lenni. Legalább élete egy apró részletében.
A történet helyszíne Cannes, a filmfesztivál ideje alatt. Utólag belegondolva jobb helyszínt keresve sem lehetett volna találni ahhoz, hogy megismerjünk egy ambivalens színházat álarcos színészekkel. A tömegből kiemelt szereplők élete egy szálon fut össze, Igor kezében. Nem nagyon tudnék úgy írni, hogy ne spoilerezzek, szóval megpróbálok inkább az érzéseimről írni. :D
Rendkívül megfogott az az alaposság, ahogy a legjelentéktelenebb karakter lelkivilágát is bemutatta az író. És ami megijesztett, hogy azonosulni tudtam a főszereplővel (majd rájöttök, miért olyan ijesztő :"D). Bár lehet, hogy az azonosulás nem is olyan jó kifejezés... Inkább megértettem a céljait.
Noha a könyv végére nem derült ki számomra, hogy ki is a valódi győztes, vagy hogy van-e egyáltalán. De arra rájöttem, hogy egy győztes tényleg egyedül van. Mert bármilyen célunk is van, csak magunkra számíthatunk, senki sem fog cselekedni helyettünk. Maximum támogatni.
És annak, aki bekerül a Szuperosztályba, még nehezebb a helyzete... Hiába rajongják körbe és dicsőítik, minden csoda három napig tart, és ha elmúlt a varázs, csak egy kiégett, üres zsák marad a csillogó kirakatbabából.
Néhány kedvenc:
"A "divat" valójában nem más, mint annak kifejezése: a te világodhoz tartozom. Én is a te hadsereged egyenruháját hordom, ne lőj rám." "Ehhez azonban meg kell tisztítania a lelkét, ezért mindig ahhoz a négy erőhöz folyamodik, amely vezeti őt az útján: a szeretethez, a halálhoz, a hatalomhoz és az időhöz. Szeretni kell, mert minket is szeret az Úr. Tudomásul kell venni a halált, hogy jobban megérthessük az életet. Harcolni kell a gyarapodásért - de anélkül, hogy beleesnénk az ezáltal elérhető hatalom csapdájába, amiről tudjuk, hogy nem ér semmit. Végül pedig el kell fogadnunk, hogy a lelkünk - bár örökkévaló - jelen pillanatban az idő hálójában vergődik, annak pedig megvannak a maga korlátai és lehetőségei."
"A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót: - Hol vannak a szárnyaid? Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta: - Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyaidat. Megrendülten a szájába vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál."
"Ha észreveszed a hozzád hasonlók iránti lelkesedés hiányának és a közönynek az első jeleit, légy résen! Az egyetlen módja, hogy megelőzzük ezt a betegséget, az, ha megértjük, hogy a lélek szenved, nagyon szenved, ha arra kényszerítjük, hogy felszínesen éljen. A lélek a szép és mély dolgokat szereti."
A könyv címe akár ellentmondásos is lehetne. Hiszen a győzteseket ünneplik, szeretik, bálványozzák, tisztelik. Mindenki győztes szeretne lenni. Legalább élete egy apró részletében.
A történet helyszíne Cannes, a filmfesztivál ideje alatt. Utólag belegondolva jobb helyszínt keresve sem lehetett volna találni ahhoz, hogy megismerjünk egy ambivalens színházat álarcos színészekkel. A tömegből kiemelt szereplők élete egy szálon fut össze, Igor kezében. Nem nagyon tudnék úgy írni, hogy ne spoilerezzek, szóval megpróbálok inkább az érzéseimről írni. :D
Rendkívül megfogott az az alaposság, ahogy a legjelentéktelenebb karakter lelkivilágát is bemutatta az író. És ami megijesztett, hogy azonosulni tudtam a főszereplővel (majd rájöttök, miért olyan ijesztő :"D). Bár lehet, hogy az azonosulás nem is olyan jó kifejezés... Inkább megértettem a céljait.
Noha a könyv végére nem derült ki számomra, hogy ki is a valódi győztes, vagy hogy van-e egyáltalán. De arra rájöttem, hogy egy győztes tényleg egyedül van. Mert bármilyen célunk is van, csak magunkra számíthatunk, senki sem fog cselekedni helyettünk. Maximum támogatni.
És annak, aki bekerül a Szuperosztályba, még nehezebb a helyzete... Hiába rajongják körbe és dicsőítik, minden csoda három napig tart, és ha elmúlt a varázs, csak egy kiégett, üres zsák marad a csillogó kirakatbabából.
Néhány kedvenc:
"A "divat" valójában nem más, mint annak kifejezése: a te világodhoz tartozom. Én is a te hadsereged egyenruháját hordom, ne lőj rám." "Ehhez azonban meg kell tisztítania a lelkét, ezért mindig ahhoz a négy erőhöz folyamodik, amely vezeti őt az útján: a szeretethez, a halálhoz, a hatalomhoz és az időhöz. Szeretni kell, mert minket is szeret az Úr. Tudomásul kell venni a halált, hogy jobban megérthessük az életet. Harcolni kell a gyarapodásért - de anélkül, hogy beleesnénk az ezáltal elérhető hatalom csapdájába, amiről tudjuk, hogy nem ér semmit. Végül pedig el kell fogadnunk, hogy a lelkünk - bár örökkévaló - jelen pillanatban az idő hálójában vergődik, annak pedig megvannak a maga korlátai és lehetőségei."
"A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót: - Hol vannak a szárnyaid? Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta: - Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyaidat. Megrendülten a szájába vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál."
"Ha észreveszed a hozzád hasonlók iránti lelkesedés hiányának és a közönynek az első jeleit, légy résen! Az egyetlen módja, hogy megelőzzük ezt a betegséget, az, ha megértjük, hogy a lélek szenved, nagyon szenved, ha arra kényszerítjük, hogy felszínesen éljen. A lélek a szép és mély dolgokat szereti."
Hű, asszem el fogom olvasni ezt a könyvet...
VálaszTörlésFelkerült a képzeletbeli listára :D
VálaszTörlésMost már tuti, hogy olvasok tőle, mert ez így már nem állapot. XD
VálaszTörlés4 könyvem van tőle, azokból tudtok kölcsönözni. :D
VálaszTörlésAkkor hozhatsz is fel kettőt. :D Mindegy miket. :D
VálaszTörlésÉn cserébe visszaadom végre az Álmok tengerét. XD
Rendben. :D Már úgyis be kell fognom egy külön könyves táskát. :D
VálaszTörlés