Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Régóta ez volt az első olyan könyv, amit nagyon lassan és kínkeservvel olvastam. Láttam részleteket a musicalből, emiatt gondoltam, hogy listára teszem, mert jó történetnek ígérkezik.

Hát öhm... Az első 100 oldal hetek alatt gyűrtem le, a maradék 400-at ma, de csak azért, mert már nagyon idegesített, hogy sehogy sem haladok vele. Ez 546 oldal bőven belefért volna 250-be is.

Személy szerint rettenetesen idegesített a főszereplő lány. Nem is rémlik, hogy megnevezték volna egyszer is, ami azért elég furcsa, tekintve, hogy mégiscsak ő áll a középpontban, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket.

Mindenesetre nem tudtam egy hullámhosszra kerülni a hölgyeménnyel. Pedig 23 éves (mint én), nem elit körülmények között nőtt fel (én sem), és akadnak problémái az önbizalommal (nekem is). 

Na de kérem... A történet háromnegyedéig úgy viselkedik, mint egy 16 éves, vagy egy gyerek. És csodálkozik, hogy még a férje is gyerekként kezeli, hogy nem veszik komolyan, hogy nincs szava.
Hogy ő a ház úrnője, de problémát okoz ellátni a háziasszonyi teendőket, ha a férje nem fogja a kezét. Olyan volt, mintha valamiféle álomvilágban élt volna, és mindenről elméleteket gyártott, hogy lehet, lehetett, lehetne. (Nyilván nem az álmodozással van a baj, hanem annak mennyiségével.) Arról nem is beszélve, hogy a házvezetőnő fülbe-sutyorgásától még majdnem öngyilkos is lett... 

Rendkívül bosszantott a karaktere és a jelleme, és sokszor legszívesebben falhoz csaptam volna a könyvet.

Valamit dob az értékelésen, hogy a vége felé beindultak az események, kicsit pörgősebb lett, a főszereplő lány is árnyalatnyival határozottabb lett, bár annak mikéntje sem volt számomra teljesen kielégítő. 

Magát a történetet továbbra is érdekesnek tartom, és a musicalre is kíváncsi vagyok. Lehet, hogy ha az írónő rövidebbre fogja a terjedelmet, nem lennék ennyire kritikus, de ez most nem nyerte el annyira a tetszésemet.

Idézetek, amik tetszettek:

"Ha a rózsák teljes virágjukban vannak a kertben, olyanok, mint kócos asszonyok gyülekezete. De bent a szobában egyszerre titokzatosak és finomak lesznek."

"– Ha maga azt hiszi, hogy én reggelenként tréfás hangulatban szoktam lenni, akkor nagyon téved – mondta. – Én korán reggel mindig rosszkedvű vagyok. Ismétlem: válasszon. Hova akar menni? Amerikába Mrs. Van Hopperrel, vagy Manderleybe velem?
– Titkárnőre van szüksége?
– Nem. Feleségül akarom venni, kis csacsi."

"– Szeretném, ha nem bánnál úgy velem, mint egy hatéves kislánnyal.
– Hogy bánjak veled?
– Mint ahogyan más férfiak bánnak a feleségükkel.
– Megverjelek?"

"Lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam, épp egy kanyarodóhoz értünk, és egy fekete kendős parasztlány integetett felénk. Ma is látom poros szoknyáját, barátságos mosolyát. Egy szempillantás alatt elhagytuk, nem láthattam többé. Máris a múlthoz tartozott, nem volt más, mint emlék.

Szerettem volna visszafordulni, megfogni az elszállt pillanatot. De aztán ráeszméltem, hogyha visszafordulnék is, az már nem volna ugyanaz. Addig már a nap járása is megváltozik az égen, másfelé vetődnek az árnyékok, és a lány már nem integetne, talán észre se venne minket. Volt ebben a tudatban valami dermesztő, valami rendkívül fájdalmas."

"Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat."